Anime & Erőszak
Az írás mindenben a saját szemléletemet tükrözi, melyet fenntartok, ám érte felelősséget (sem jogi, sem egyéb értelemben) nem áll módomban vállalni. A forrásokat lásd az írás végén feltüntetve.
* * *
Ha hivatkozni akarsz rá, kérlek, küldj egy e-mail-t, és elküldöm a szerzőségi adatokat! Köszönöm.
* * *
Anime és erőszak – a cím célja nem az, hogy összekapcsolja a két fogalmat, nem is az, hogy különválassza őket, hanem a fontossági sorrendet határozza meg, amely véleményem szerint betartandó a téma vizsgálatakor. Világszerte releváns a téma: a média majd’ mindenhol sugározza az anime-ket, a fogadtatásuk pedig igen-igen szélsőséges. Miközben szervezetek, szülők ezrei szólalnak fel az anime-k káros lélektani hatása miatt, másutt fan-clubok és rajongói weboldalak jönnek létre, a japán animációk kedvelői fórumokon tárgyalják a történetet, kivitelezést és a filmek üzenetét, amelyet mindenki máshogy él meg.
A két fogalom közül általában az “erőszak” nem szorul magyarázatra. Az erőszak szóról mindenkinek többé-kevésbé ugyanaz jut az eszébe, igaz, mindenki máshogy interpretálja, a lényeg mégis ugyanaz: az asszociáció első lépését mindenképp a “rossz”, mint “erkölcsileg helytelen” felé tesszük meg. Ám az erőszak fogalmának összetettsége nem teszi lehetővé, hogy egyértelmű kategóriaként, általános érvényű fogalomként vezessük azt be. Gondoljunk csak a következőre: a rendőr kénytelen volt testi erőszakot alkalmazni a bűnöző megfékezésére. Itt az erőszak nem célként jelenik meg, hanem a cél elérésére használt eszközként – ez ugyan nem mentesíti a rendőrt az alól, hogy erőszakot használt, mégis az eredmény – az elfogott bűnöző, illetőleg maga az elfogás ténye – mindenképpen kívánatos, helyes a társadalom egésze szempontjából.
Amikor anime-ről és erőszakról esik szó, a japán animációban járatlan embernek az agyában az erőszak fogalma egyértelmű fogalomként jelenik meg, míg az anime-ről mit sem tud. Ám a két fogalmat összekapcsolja, és így születik meg a szex-szel és erőszakkal telített japán animáció képzete. Tény, hogy az anime erőszakot is, szexet is ábrázol, ám mégsem korlátozható erre a két fogalomra. Egy átlagos magyar mindenesetre hajlamos ez alapján ítélkezni, ami tulajdonképpen nem róható fel hibájául: ha nem foglalkozik vele, csak a média “szűrőjén átszivárgó” információmorzsák alapján alkot képet, ez teljesen természetes.
Az anime-ről itthon kialakult kedvezőtlen kép az alábbiaknak köszönhető:
a. a japán és az európai (azaz a termelő és a fogyasztó) társadalom és kultúra közti különbségnek,
b. a hordozó (rajzfilm illetve animáció) alapján történő kategorizálásnak,
c. az anime hátterének nem kellő mértékű ismeretének. illetve
d. a Dragonball című sorozat miatt kialakult kisebbfajta morális pániknak.
Dolgozatomban ezen pontok alapján szeretném körüljárni a témát. Az írás célja természetesen nem lehet az, hogy egyértelműen pozitív dologként állítsam be a japán animációt – ez nem lenne etikus. Ám célul tűztem ki, hogy alapvető igényt keltsek – nem magára az anime-re, hanem – a más kultúrák néha egyértelműen elvetendőnek tartott szellemi termékeire, így a japán világ egyik legmeghatározóbb művészeti ágára, az anime-re is.
Aki úgy dönt, hogy megpróbál belelátni a témába, mindenképp az alapvető fogalmak megismerésével és tisztázásával kell hogy kezdje felfedezőútját. A japán animáció esetében ez néhány már ismerős fogalom (manga, anime, mecha, hentai, stb.) magyarázata, néhány -valószínűleg – teljesen ismeretlen név (Osamu Tezuka, Katsuhiro Otamo és mások) említése illetve néhány alkotás (így az “Akira”, a “Metropolis”, a Ghost in the Shell”, hogy csak néhányat említsek) kötelező jellegű megnézése.
Mivel az anime történetére részletesebben is ki szeretnék térni a későbbiekben, maradjunk egyelőre a fogalmak áttekintésénél. Ezek közül az első és egyik legfontosabb a “manga”, amely nagy általánosságban jelöli a japán képregényt. Mivel a manga indította el a japán animáció mai formájának kialakulását, a két fogalmat nem választhatjuk el egymástól, hiszen az anime lényegében manga (képiségét tekintve is – de erről később), és a manga nélkül nem lenne anime.
Az anime a japán animációs filmek közkedvelt megnevezése. Mivel az animációs film (nevezhetjük akár rajzfilmnek is) csupán a hordozóra vonatkozik, nem szabad itt megállnunk. Az anime Japánban nem egyszerű műfaj, sokkal inkább önálló médium, amely az irodalom és a művészetek által közvetített gondolatoknak egy teljesen új formában való megközelítését teszi lehetővé. Egy példával élve: a Magyarországon is vetített Mátrix című film egy teljesen új speciális effektet alkalmazott. Az idő megdermedni látszik, a főhős a levegőben lebeg rúgásra készen, míg a kamera (igazság szerint kamerák) mozogni látszik, így a néző szempontjából a film “él”, de az idő folyamának megváltozását érezteti. A japán animáció esetében az idő efféle kezelése nem újdonság, a mozdulatlan karakter mozgó háttér előtt való “úsztatása” közben van lehetőségünk bepillantani a figura gondolataiba, és miközben a drámai feszültség növekszik, az idő mozdulatlan. Az anime tehát mégsem redukálható puszta rajzfilmmé, hiszen a megjelenítés technikái sokkal inkább emlékeztetnek filmre, ahogyan a komolyabb anime-k története és karakterei is. Szintén ezt támasztja alá a stílusok megjelenése az anime fogalmán belül. Ahogyan a filmeket kategorizálhatjuk vígjátékként, akció- illetve horror- és szexfilmként, az anime-nek is számtalan műfaja létezik. Hogy csak a legismertebbeket említsem: a hentai-ra általában “mangapornóként” utalunk, míg a mechasorozatok és filmek a sci-fi műfajához állnak legközelebb (a mecha egyébként az ezen filmekben megjelenő robotok elnevezése).
Az anime ellenzőinek legfontosabb indoka az erőszak és a szexualitás közvetlen képi megjelenítése. Az európai elme számára rajzolt karakterek esetében képtelenség befogadni ilyen mértékű ösztönszerűséget, néha kegyetlenséget és brutalitást, holott a pornó- és horrorfilmek létezése mára mindnyájunk számára természetessé vált. A magyarázat egyrészt a japán történelemben és tradíciókban (így az erkölcsi törvényekben és elvárásokban), másrészt a japán ember mentális folyamataiban keresendő.
Japán említésekor az emberben először felmerülő szavak a (rasszra vonatkozó utalások után) a “nindzsa”, a “szamuráj”, a “harakiri”, a “kamikaze” és még ki tudja hány erőszakkal és halállal kapcsolatos dolog. Az, hogy Japánról szinte csak ezek élnek a köztudatban, nem jelenti azt, hogy Japánban nem létezik a “sushi”, a “hiragana” írás, az “obi”, a “kimono”, és egyéb kulturálisan megismerhető “perspektíva”, amelyeknek megismerését talán csak érdektelenségünk korlátozza. Való igaz, hogy a japán kultúra nagyrészt az erőszakon alapszik. A japán élet csak első kézből átadva ismerhető meg igazán; hinnünk csak annak szabad, aki maga is éveket töltött a felkelő nap országában. Az egyik legkorábbi – és legteljesebb – beszámoló Mécs Alajos Az ismeretlen Japán című könyve. Mécs az 1930-as években tudósítóként dolgozott Japánban, és könyvének hangvétele alapján teljesen lenyűgözték az ott tapasztaltak. Ezer arcát mutatja be ennek a valóban ismeretlen országnak, a történelemtől a családi életen át a politikai rendszerig. Tévedés azt hinnünk, hogy a 30-as években írott könyv elavult mára. A japán élet mozgatórugói az elmúlt majd’ nyolcvan évben is változatlanok maradtak, szintúgy a tradicionális viselkedés is.
A japán nép harcos nemzet. Viharos politikai és társadalmi történelmében a császárok, illetőleg császárnők és a politikai-gazdasági hatalommal rendelkező shogunok (akik nagyjából a mi kiskirályainknak és feudális földesurainknak feleltethetők meg) között rendszeresek voltak az összetűzések és a hatalmi harcok. A harcos kaszt legtekintélyesebb képviselői a samurai-ok voltak, akiket a szigorú erkölcsi szabályzat, a Busidó kötött, és feltétlen engedelmességgel tartozott a császári családnak. Jamamoto Cunetumo Hagakure: a szamurájok kódexe című munkájában foglalja össze a Busidó (melynek jelentése körül-belül “a szamuráj útja”) nyújtotta normákat és szabályokat. Ezt a könyvet Japánban a második világháború idején rendkívüli ellenérzéssel kezelték. Ennek oka csaknem ugyanaz volt, mint a mai anime esetében: a fiatalságot rosszra tanítja – csakhogy a Hagakure tanítása a büszkeségben rejlett. A háború utolsó éveiben fiatalok százai éltek az önkéntes halál lehetőségével: a samurai kultúrában a feladatát elvégezni képtelen samurai önkezével vetett véget életének, hogy megtartsa becsületét és a szégyent elkerülje. Ez természetesen nem az élet értékének megtagadása, hanem az a tradíció, hogy az élet értelme az élet céljának létezése, az élet pedig csak méltósággal és a becsület megtartásával élhető. Ellenkező esetben – a cél elérésének meghiúsulásakor, a becsület elvesztésekor (például vereség esetén) – az élet önkézzel való befejezése elfogadott és kívánatos volt, sokszor a becsület megtartásának illetve visszaszerzésének egyetlen módja.
Az élet értelme az életünk célja – ez a megközelítés számtalan anime-ben megjelenik. A “Cowboy Bebop” című sorozat főhősét, Spike Spiegelt egy dolog köti az élethez: korábbi “halálának” feldolgozása, megértése és megtorlása. Mindentől megfosztották, szerelmétől, Julia-tól, családjától, a Szindikátusnál betöltött tisztségétől, majdnem életétől is. Emlékei lassan térnek csak vissza, önmaga próbálja összeállítani életének darabjait, és tudja, addig nem halhat meg amíg elvarratlan szálak maradtak. Ő ezt egyik szemének elvesztése kapcsán így fogalmazza meg: egyik szeme a jelent látja, a másikon át a múlt tér vissza minden percben, és ő addig nem talál békét, amíg mindkettővel nem képes a valóságos időt látni. Önmaga számára beteljesül önmaga célja: amikor célját eléri, “rossz szemével” egy pillanatra a valóságot látja, mielőtt mosolyogva meghal. A “magányos harcos” képe és a “cél szentsége” kétségkívül a samurai gyökerekből táplálkozik. Miként a bűnözőt megfékező rendőr esetében, az erőszak itt sem cél, csupán a cél elérésére szolgáló eszköz, amely pillanatában vizsgálva szenvedést okoz, ám összességében egy újabb lépés a megnyugvás felé.
Igaz, Mécs Alajos vajmi kevéssé ismerhette még az anime-t, ám írásában kiemel egy dolgot, amely alkalmas a japán animáció megérttetésére: a japánok képzelőerejének hiányát. Megfigyelése szerint a japán nem érti meg maradéktalanul azokat a dolgokat, amelyen nem kézzel megfoghatóak, szemmel láthatóak. Az elvonatkoztató-készség eme fogyatékossága miatt oly kiválók a japánok a tudomány és a technika terén: értik, mert a kezükbe veszik, mert tapintják, mert látják és átlátják. Biztosak benne, hogy egy bizonyos dolognak egy bizonyos dolog lesz a funkciója vagy az eredménye. Ugyanígy hiányzik az absztrakciónak ez a vetülete a filmművészetben, így az anime-ben is. Az európai ember számára egy ágyról lelógó kéz megjelenítése a gyilkos ottjárta után elegendő bizonyíték és képiség: az áldozat halott. A japán agynak több kell: látni akarja a halottat a feje tetejétől a talpáig, a gyilkos fegyvert, a sebet. És igen: magát a gyilkosság aktusát. Számukra a történés egyetlen bizonyítéka, ha látjuk, hogy az adott dolog megtörténik. Az európai ember szemében a realitásnak ezen foka brutalitás, és mint ilyen, megjelenítése ilyen konkrétan szükségtelen és nem helyénvaló. Pedig a gyilkosság fogalma magában foglalja a gyilkosság folyamatát, annak minden állati brutalitásával és kegyetlenségével együtt. Ez lehet talán a magyarázata a japán szélsőségességnek: a történések értelmezése nem jelekből és részletekből születik, hanem a folyamat egészének analíziséből.
Ezt a folyamatot, azaz az erőszak és szexualitás megjelenítését némiképp tompítja a hordozó formája, azaz a rajzfilm. A piros festék elegendő alapot ad az elvonatkoztatáshoz, mindenki számára egyértelművé téve, hogy a vér helyett áll. Az európai gondolkodásmód szerint a rajzfilm a gyerekek számára készült mozi. A japánok szempontjából viszont többféle szempontból is magyarázható, így a manga-rajzolás hagyományaival, vagy a japán emberrel magával.
Az országok többsége szellemi terméseit igyekszik a világ elé tárni, megmutatva, hogy művészete nem csak saját nemzetének, de az egész világnak szól. Filmjeik többsége nemzetközi közönségnek szól, nemzetközi eladásra lett tervezve. De valljuk csak be – miként a japánok is bevallják önmaguknak -, hogy a japánokról kialakult kép nemzetközi szinten inkább kedvezőtlen, mint kedvező. A japán ember alacsony. Az amerikai színészekhez képest kiállása nem túl jó. A japán ember rejtélyes, megfoghatatlan, érthetetlen. A japánok mind egyformák, nem lehet őket megkülönböztetni sem egymástól, sem a kínaiaktól, koreaiaktól. Legalábbis a nyugati ember így gondolkozik, előítéleteik nem korlátozódnak a mentalitásra, ugyanúgy fizikálisak is (bőrszín, termet, stb.). Lássuk be, hogy egy tömegeknek szánt moziban a japán ember (és általában az ázsiai) vagy komikus figura, vagy a Triád, esetleg a Szindikátus tagja, yakuza (értsd: alapvetően gonosz, kegyetlen). A japánok bizonyára ezt is kompenzálni kívánják a rajzolt karakterekkel. Egy rajzolt karaktert csupán megrajzolása tesz komikussá, méltóságteljessé, gonosszá, avagy jóvá. Hangja egyértelműen kiválasztható a szinkronizáláskor, lehet visszatetsző, avagy szimpatikus. Mozdulatai lassúak, gyorsak vagy normálisak, a személyiségtől függően. Egyszóval minden olyan feltételnek eleget tesz, amelyeknek egy színész csak hosszú gyakorlással, vagy egyáltalán nem tud eleget tenni. “Gumiarca” van: gyilkos kegyetlenség és angyali jóság változhat rajta egy pillanat alatt. Egy rajzfilmfigurát mindenki szeret – egy japánt nem biztos. Tehát a rajzfilm mellett szól a globális elfogadottság és a praktikalitás. És még valami: a rajzolt karakter hagyományos japán figura: a japán képregény a nyugati vonal hatására jött létre, ám a japánok felismerték az ebben rejlő lehetőségeket. Az amerikai Marvel kiadó képregényei a fiatalokat célozzák meg: a szövegtől, a történettől és a realitás fokától függően 5-18 éves korig határozzák meg a célközönséget. A japánok ezzel szemben az újszülöttől az idős emberig. Minden korosztály, mindkét nem megtalálja a neki szánt képregényt és anime-t. A fiataloknak ott a Pokémon (amely Magyarországon “megtűrt” anime-ként érvényesül, holott a gyerekek imádják) kedves, ám határozott és képességei révén életrevaló figuráival, a lányoknak a Sailor Moon, a fiúknak a Dragonball, a Gundam Seed, míg az érettebb korosztálynak a komoly filozófiai gondolatmeneteket előállító filmek, na és a horror, a hentai. Amikor hagyományt említek, akkor valóban arról van szó: a japán művészek az 1900-as évek kezdetétől gyakorolják hivatásukat, és már 1918-ban a világ elé tárták a “Momotaro”-t, első animációs rövidfilmüket, amely Kitayama Seitaro nevéhez fűződik (Az anime története. http://www.animevilag.hu/?page=history). Japán első hangosfilmje szintén animáció volt: 1932-ben mutatták be “Chikara To Onna No Yononaka” címmel. Az, hogy a rajzfilm mindennapossá és elfogadottá vált, természetesen Walt Disney-nek köszönhető. Ám míg a Disney stúdió filmjei egyértelműen gyermek- és családi filmek, a rajzfilmvilág másik pólusán, Japánban az anime-k egy nemzet egészének szólnak, nemtől és életkortól függetlenül. Ám Disney amellett hogy egy egész világgal tett jót, az anime létezését jelentősen megnehezítette – a nyugati világban biztosan. A rajzfilmeket általában a “Disney-mérce” szerint sorolják be. Így történhetett, hogy kellő ismeretek nélkül a Dragonball “nem kapott karikát”, azaz besorolása: “Életkorbeli megszorítás nélkül megtekinthető”, köznyelven gyermekműsor. A korábban már említett japán normarendszer miatt a sorozat célközönsége a 8-16 éves fiú, ám a 8-16 éves japán fiú. Természetesen ezeket a normákat lehetetlen “lefordítani” európaira, pontosan a két kultúra eltérő mivolta miatt. Ebből a “félreértésből” (értsd: tájékozatlanságból) adódott a már-már morális pánikká dagadt Dragonball-per, de erről később. A megtévesztő hordozó miatt az ilyen és ehhez hasonló műveket többnyire kulturális szemétnek tartják, holott hagyományuk és történetük van.
A már előbb említett “Chikara To Onna No Yononaka” után a japánok felfedezték az animáció széles körben való felhasználásának lehetőségét. Osamu Tezuka az az ember, akinek neve örökre egybeforrott az anime és a manga fogalmával. Tezuka képregényrajzoló és rajzfilmrendező volt, 1947-ben kiadott regény terjedelmű művével, a “Shintakarajima”-val (Új kincses sziget) lefektette a mai japán animáció alapjait, és csakhamar Japán egyik legnépszerűbb művészévé vált. Tezuka megbontotta az idő szövetét: ő volt az első, aki egy-egy jelenetet a már említett “Mátrix-effekt”-szerű technikával vitelezett ki. Mangáiban a szokásos időrendiség helyett az emocionális hatásokra támaszkodott, ezáltal indította el a nyugati képregényektől épp ebben különböző japán manga-t a filozófiai tartalomig vezető útján. Másik jelentős eredménye éppen a manga-k mai legegzotikusabb vonásaként emlegetett “manga-stílusú” figurák alapjainak kifejlesztése volt: a nyugati szemnek oly idegen arcforma, a hatalmas szemek mind az ő karaktereire épülnek – igaz, a későbbi rajzolók mindegyike hozzátett valamit.
1958-ban a Toei Filmstúdió végre bemutatta az első egész estés rajzfilmjét, a Fehér kígyó meséjét (The Tale of the White Serpent). Ez nem hasonlított a Disney-filmekre. Egy kínai legenda adta az alapötletet a forgatókönyvhöz, és mi tagadás, meglehetősen komor hangulatú lett a rajzfilm műfajához viszonyítva. A Toei ez után következő filmjei kapcsán már egyértelműen “stílusról”, vagy “médiumról” beszélhetünk: a japán rajzfilmipar szinte semmiben nem követte már amerikai testvérét.
Osamu Tezuka nevéhez fűződik az Osamu Tezuka Production Animation Department (végső nevén Mushi Productions) megalapítása, amely az anime műfajt a mozivászonról a televízióig juttatta. Színvonalas animációs sorozatokat kezdtek gyártani a televízió-társaságoknak, melyek közül már az első (Jp.: Tetsuwan Atom, US: Astro Boy) világsikernek bizonyult. Hozzá kell tenni, hogy a storyboard alapjául szolgáló manga szintén Tezuka alkotása. A Mushi Produkció ezen kívül több, fényes sikereket arató sorozatot készített. Karakterei, rendezései egyre dinamikusabbak lettek, ezzel szolgáltatva alapot a 70-es évek anime-inek. Az anime addig csak gyerekcipőben járt, és gyerekeknek készült, habár egy-egy mű kapcsán a Mushi igen komplex cselekményekkel és történetvezetéssel kísérletezett.
A 70-es évek legelső felkavaró anime-élménye a Lupin Sensei című alkotás volt. Főszereplője egy tolvaj volt, és sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint a történetből készített két TV-sorozat és mozifilm. Igazán jelentős előrelépés mégis a sci-fi anime-k terén történt. Erre az időre esik a mecha-sorozatok alapjainak megjelenése, így például az “Uchu Senkan Yamato” (US: Star Blazers), ami az első, konkrétan erőszakosnak mondható jeleneteket tartalmazta. Sikere mégis óriási volt, így kezdődött el a japán “anime-űrkorszak”. Szintén erre az időszakra esik a “Gundam-sztorik” közt az elsőnek, a “Mobile Suit Gundam”-nek a megjelenése, amely olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy még ma is újabb és újabb Gundam történetek látnak napvilágot (érdekességként említhető, hogy a Gundam Seed című sorozatot még a Cartoon Network is műsorra tűzte).
Az egész estés anime-k elterjedése az 1980-as évekre tehető. Ekkor kezdték az animációs stúdiók VHS-en, televíziótól függetlenül megjelentetni a filmeket. Az erőszak és az anime ekkor már összeforrt. Természetesen még ekkor is – ahogy ma is – készültek gyermekfilmek, ám a japán társadalom egésze oly lelkesen reagált a komoly, felsőbb korosztályoknak szóló anime-kre, hogy ez jelölte ki a végleges utat, amelyet a mai stúdiók is követnek. A “Devilman”-hez hasonló felnőtt videók számára maradéktalanul utat nyitott a videó elterjedése.
A science-fiction irodalom elterjedése az anime-re is éreztette hatását. Katsuhiro Otamo “Akira” című filmje (1988) meglepő és nem várt formában dolgozta fel az emberiség jövőjét. A mai “információ=hatalom” képlet alapján a társadalom legnagyobb eredményét, ám ugyanakkor pusztulásának okát és eszközét is a technológiában állapítja meg, csakúgy, mint a Rin Taro rendezésében napvilágot látott “Metropolis”. Ezek a művek vezettek az “új anime” kialakulásához, melyek legtöbbször az ember-gép kapcsolatot és konfliktust veszik alapul. Ilyen vonalvezetésű az 1995-ös “Ghost in the Shell”, amely mára kultusszá nőtte ki magát. 2004-ben elkészítették a második részt is “Ghost in the Shell 2: Innocence” címmel, amely az első rész filozófiáját viszi tovább, ám a fizikai erőszakra kisebb hangsúlyt fektet. A magyar anime-rajongók örömünnepként élték meg, amikor nemrégiben a királyi adó este 11 órától, 16-os korhatárral műsorra tűzte a “Ghost in the Shell”-t, majd a néző nyomásának engedve csakhamar megismételte.
A fórumokon jelentkező hozzászólásokból és a nézői levelekből kiderül, hogy itthon is van igény a japán animációra. Ám a Dragonball-per óta a televíziós társaságok tűzként félnek az anime műfajtól: nem nyúlnak hozzá, nehogy megégesse őket. Magyarországon jelenleg három anime-sorozat fut hazai TV-társaságok adóin: a Pokémon (amelyik befejező részéhez közelít), az Inu-yasha, illetve a Yu-gi-Oh! Mindhárom sorozat elsősorban a 10-12 éves korosztályt célozza meg, egyszerű történetük, és az erőszak átvitt ábrázolása eddig mindhármat megmentette a cenzúrától. Nem így a Dragonball-t. Az ORTT (Országos Rádió és Televízió Testület) által kezdeményezett, 1998 májusában elkészített szakértői vélemény a következőket fogalmazza meg: “A már százhúszadik részéhez közelítő rajzfilmsorozat tartós folyamatossággal ömleszti a tömény és legdurvább agressziót a gyermekműsor nézőire.”. Valamint:
“1. A fizikai agresszió itt (álruhában, a keleti küzdősport páros mérkőzéseinek álcázva – a sportszerűség alapvető szabályainak kiiktatásával – ) kegyetlen, gyilkos szándékú verekedésként a film legfőbb elemei. A részenként 20 perces műsoridő nagyobb részét ez tölti ki.
2. A verbális agresszió a verekedők durva fenyegetőzéseiben nyilvánul meg.
3. A páston kívül gyakori a lelki kényszer, a félelemben tartás.
4. A párviadalok helyszínein kívül előfordul a fegyveres támadás, a géppuskasorozat stb. is. Fokozzák az agresszív tettek sorozatának hatását.”
A szakértői vélemény ezen kívül utalásokat tartalmazott “a félelmetes, gyakran amorf szörnyóriásként megrajzolt szereplők”-re, a “folyamatos hangeffektusok”-ra (üvöltés, hörgés, jajgatás, stb.), illetve a “gyakori fény- és színeffektusok”-ra (villámok, kisülések, stb.), a “mozgás- és sebességeffktusok”-ra (ma.hu, http://www.ma.hu/page/cikk/aa/0/92595/1).
Ezek a megállapítások sajnos egytől-egyig igazak. Viszont két olyan szó fordul elő a szakértői véleményben, amely nem igaz, és így a hozzáértők szemében komoly visszatetszést keltett. A két szó: rajzfilmsorozat és gyermekműsor. A szakértői vélemény sajnos egyértelműen a Dargonball-t minősítette, anélkül, hogy tisztában lett volna vele: miről is beszélünk, és kiknek készült? A jelenlegi jogállás szerint az ilyen jellegű sorozatok 23.00-5.00-ig vetíthetők, azonban a Dragonball-t “gyermekműsornak” minősítették, éppen “rajzfilmsorozat” volta miatt. A magyar anime-rajongók kérvényezték a sorozat “átminősítését”, és a vetítés folytatását az említett időközben, ám a … televízió-társaság a közönség nyomása alóli szabadulásnak egyetlen megoldását látta: feláldozta a Dragonball-t. Időközben a vita már-már morális pánikká fajult, ahol a televízió médiuma két tűz közé szorult: az ORTT-szülői közösség-sajtó hármasa, és a Magyar Anime Társaság közé. A Dragonball-nak mennie kellett, és a helyzet sajnos precedenst teremtett: a japán rajzfilmeket az erre kijelölt szervek a legkeményebb elbírálásban részesítik.
Időközben a francia-japán “Chihiro szellemországban” mozipremierje bebizonyította, hogy anime és anime között is van különbség, ám a “rajzfilm” szó jelentése és elbírálása cseppet sem változott. A Magyar Anime Társaság felajánlotta, hogy a japán animációs termékek elbírálásánál szakértői segítséget ad, ám ezt eddig senki sem vette igénybe.
Mindeközben az anime tovább virágzik, fejlődik. A világ minden táján jelennek meg VHS-en, CD-n és DVD-n anime-k. Ezek többsége felnőtt kiadvány, amely megfelelő befogadó elme esetében képes arra, hogy az erőszakon túlmutató gondolatokat közvetítsen. Az anime és az erőszak kapcsolatának véleményem szerint legjobb példája az 1998-ban bemutatott “Trigun” sorozat.
Egy furcsa, komikus idegen rója egy utópisztikus világ sivatagjait. A neve Vash the Stampede, és egy nap elpusztította July városát, annak minden lakójával együtt. Ő nem ember, ő az “új faj” két képviselője közül az egyik: ő “plant”, azaz “tenyésztett”. Ikertestvérét, Knives-t keresi, aki szerint az emberi faj nem más, mint “nyáj”, amely megérett a pusztításra. Mindketten iszonyú erő birtokosai: kezük tulajdonképpen egy fegyver, amely elég erős ahhoz, hogy egy egész várost tegyen a földdel egyenlővé. Teljesen egyformák, leszámítva szemük színét és mentalitásukat. Miután Knives kiprovokálta July városának véletlen elpusztítását, Vash nem hajlandó elvenni egyetlen más teremtmény életét sem, és ezért akár a sajátját is eldobná. A “Sin” (azaz “Bűn”) című epizódban Legato, Knives első számú csatlósa mestere óhajának megfelelően a legnagyobb szenvedést méri Vash-re: emberek életének veszélyeztetésével kényszeríti rá Vash-t, hogy szabályszerűen kivégezze őt. Gondolati parancsának engedelmeskedve az emberek egymást kezdik ölni, és az egyetlen kiút: a Vash előtt térdeplő, gúnyosan mosolygó Legato életének elvétele. Ekképp lesz Vash-ből magából is “sinner”, azaz bűnös. Képtelen magában feldolgozni bűnét, és elszántan keresni kezdi Knives-t, habár maga sem tudja, mit akar tenni, amikor megtalálja. A keresés vége egy pisztolypárbaj, amelyben Knives súlyosan megsérül, tehetetlenül fekszik. Vash lezárja a történetet: megmenti Knives életét és megtisztulást, békét nyer.
Az erőszak világunknak sajnos szerves része. Az anime reálisan kezeli azt – saját eredetének és tradícióinak megfelelően. Rajongók ezrei állítják: az anime, ha az nézi, akinek szól, bármelyik élőszereplős mozinál jobban képes visszaadni a valóságot, annak minden kíméletlenségével és szépségével együtt. Az anime elbírálásának egyedüli módja azonban az, ha mindenki maga dönt, igényli-e.
* * * Irodalomjegyzék
WEB (letöltés ideje: 2004.12.01.):
Az ANIME stílusról röviden…
Az anime története.
A Cowboy Bebop hivatalos magyar weboldala.
Dragonball.
Dragon Ball – Pert vesztett az RTL Klub az ORTT-vel szemben.
Nemek és nemek közötti kapcsolatok mangában és animében.
Rövid összefoglaló, mi is az a Manga/Anime.
TRIGUN.
Anime:
Cowboy Bebop. The Television Series. Bandai Visual, 1998.
Cowboy Bebop – Knockin’ On Heaven’s Door. Bandai Visual, 1999.
Trigun. The Television Series. Yasuhiro Nightow, 1998.
Könyv/Folyóirat:
Császi Lajos. 2003. Tévéerőszak és morális pánik. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó.
Mécs Alajos. 1996. Az ismeretlen Japán. Budapest: Terebess Kiadó.
